Ha igazi hozzáértőket megkérnénk, nevezzék meg az évszázad tíz legjobb magyar versenyvitorlázóját, Fináczy György valószínűleg mindannyiuk listáján szerepelne. Mindmáig a legsikeresebb magyar finnes, aki a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején az európai élmezőny biztos tagjaként rengeteg versenyt nyert, és akinek 1971-ben elért Európa-bajnoki bronzérmét túlszárnyalni magyar vitorlázó sokáig nem tudta. Fontos szerepet vállalt a hazai 470-es flotta fejlesztésében, és ennek az osztálynak is egyik legjobbja volt éveken át. Ahogyan később solingban is.

Az olimpiai osztályokban való versenyzést néhány éve abbahagyta, de ma is ő az egyik legaktívabb és legsikeresebb balatoni nagyhajós versenyző.

Soha nem volt hízelgő, hajlékony ember, ezért hát nem csoda, hogy a sportvezetők nem kedvelték, és pályafutása során sokszor keresztbe tettek neki hatalmukat fitogtató kisemberek. Az 1972-es olimpián az utolsó előtti futamban elért győzelmével matematikai esélye nyílt az első magyar vitorlás olimpiai érem megszerzésére, és amikor ez nem sikerült, kizárták a válogatott keretből.
– Hogy volt ez? Ez után az utolsó futam után rengeteg sarat dobáltak rád, mintha csak szándékosan rontottad volna el a versenyt! Azt nyilatkozták, hogy könnyelműen kockáztattál.
– Nem kockáztatás volt, hanem rögtön a rajt utáni néhány percben egy óriási szélfordulótól felborult a pálya. Én a kezdetben lényegesen kedvezőbb oldaláról indultam a rajtvonalnak, de öt perc múlva már teljesen jobbra fordult a szél, és behozhatatlan előnybe kerültek azok, akik a zsűrihajó felőli oldalon rajtoltak. Lehetetlen volt feljönni, és összetettben így nyolcadik lettem.
Ráadásul akkoriban még a negyedik hely is nulla volt, a sportvezetők csak a dobogós helyeket ismerték el. Ahhoz viszont, hogy bronzérmes legyek, az orosz gyereket, a Potapovot nem egyszerűen csak meg kellett volna vernem, hanem jó pár hellyel kellett volna megelőznöm. Az pedig a többi futamon elért helyezéseimből is látható, hogy az én helyem sebességileg is reálisan valahol a nyolc-tizedik között volt. Tehát nekem nem állt igazán a dobogós hely. Az utolsó előtti futam egyszerűen szerencsésen alakult, mert nemcsak megnyertem azt, de a szél megállása miatt az egész mezőnyből csak négyen értünk időben célba. Viszont a Potapov gyorsabb volt, és mivel több hellyel kellett volna megvernem, nem rajtolhattam a közelében. De ha az említett nagy szélforduló nem jön be, valószínűleg akkor sem tudtam volna őt tartani, mert a szél aztán beerősödött, és abban ő is, meg a többi ellenfelem is gyorsabbak voltak.
– Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez! Vitorlázással beoltott családba születtél, a vízre rendeltetve.
– Édesapám már szintén úgy született bele a hajózásba, 1905-ben. A nagyapám akkoriban vett Szemesen egy házat, és rögtön hozzá egy hajót is. Angliából hozatott egy kis dingit, amelyet Prittynek hívtak. Jópofa kis hajó volt, hat méter hosszú, sónehéz svertkieler, gaffos vitorlával. Akkoriban ott nagy klubélet volt, fürdőegylet működött, amit nagyapám alapított több barátjával. Ők voltak az őstelepesek, az első hat, parton épült ház közül az egyik a nagyapámé volt.
Így természetesen apám is vitorlázott. Első hajóját azt hiszem 1936-ban vette, az volt a Kócsag 25-ös jolle. Ma is megvan, az öcsém örökölte és tartja jó becsben Alsóörsön a TVSK-ban. Természetesen nem versenyeznek vele, de ma is vitorláznak rajta, anyám és az öcsém. Engem is ezen a hajón ringattak már pólyás koromban.
Azt hiszem, az első Kékszalag, amelyen részt vettem, talán nyolcéves koromban volt. Halvány emlékeim vannak, nagyon rosszul éreztem magam, mert hideg volt és fáztam, erős északnyugati szél fújt, bizony rókáztam és minden bajom volt.
Akkoriban nem kedveltem a vitorlázást, inkább horgásztam, mert az nyugodtabb foglalatosság volt. Persze vitorláztam, de nem éltem annyira a hajón, mint Marci bátyám, aki a Kócsagot uralta. Inkább a barátaimmal, Verebély Tibivel, Frenreisz Karesszal, a Tahy gyerekekkel vitorlázgattam.
– Hogyan keveredtél mégis a versenyzéshez?
– Igazán a vitorlázás ott csípett el először, amikor a Verebély Tibi kapott egy Cadettet. Lellén építettek hat darabot angliai tervek alapján, ez teljesen új dolog volt a Balatonon. Az igazán testhez álló kis dingi volt nekünk, döngettünk vele éjjel-nappal. Kimentünk viharban is, felborultunk, elsüllyedtünk, szóval amit csak lehetett, megéltünk vele. Lényegében azon tanultam meg vitorlázni. Megtettük azt, hogy ketten átmentünk ezzel a Cadettal Szemesről Siófokra, még aludtunk is a kis hajóban. A versenyszellem is ott kapott el.
A bátyám akkor már versenyezett a Vasasban. Ötvenhat után, mivel egy csomó versenyző elment, keresték a klubok az utánpótlást. Marci és a szemesi haverjaim hívtak engem is, így leigazoltam, és 1957-ben elkezdtem versenyezni Siófokon. Pár év után apám is felhagyott a szemesi nyaralással, kiadták a házat, és átjöttek a Vasasba a Kócsaggal. 1960-ban így már az egész család ott volt a siófoki telepen.
Rettentően élveztem a klubéletet. Voltak olyanok, akik tanítgatták az ifjúságot, és a versenyek után mindig kiértékelést tartottak. Kováts Béla bácsi, Puskás Ubul és mások komoly klubéletet szerveztek. Évente húsz-harminc gyerek kezdett vitorlázni, és közülük öt-hat ott is ragadt.

A bajnokságok után rendszeres volt, hogy mindenki együtt túrázott. Ez úgy történt, hogy ment például a Nemere bázisként, és mindenki a saját hajójával. Akkoriban több ekképp működő klub volt, a Vasas a nagyobbak közé tartozott.
– Eredményeid elérésében nagy szerepet játszott, hogy jó partnereid voltak, és hogy sok energiát fordítottatok a vitorlázás technikai oldalára is.
– Ahogy azt a Tuss Miklósról készült írásotokban is elmondtam, én neki borzasztó sokat köszönhetek. Ő néhány évvel előttem járt, és rengeteget tanultam tőle. Amikor már felnőttem hozzá, akkor sem volt olyan, hogy bármit is elhallgassunk egymás elől, minden állítást, mindent trükköt megbeszéltünk. És valóban mindenhol, mindig versenyeztünk, a kikötő szájától a verseny rajtjáig is állandóan állítgattunk. Sokat elmentünk túrázni is néhányan finnesek. Ezeket is végigversenyeztük egymással. Nagyon sokat vitorláztunk akkor.

Miklós vont be a technikai kérdésekbe is. Amikor kezdtem már jól menni, versenyeket nyerni, akkor mindig együtt fejlesztettük a hajókat, ahogy lehetett. Árbocot meg vitorlákat kellett csinálnunk, és ott Siófokon megszerveztük a finn dingi gyártását is. Amikor az Elvström hajók által hozott első műanyagkorszak után visszatértünk a fahajókhoz, azok már a rétegelt, ragasztott palánkos hajók voltak. Kezdtünk azon gondolkozni, hogyan alakítsuk ki a légszekrényeket, a súlyt hogyan hozzuk középre. Játszottunk a gerincvonalakkal, kipróbáltuk, hogy mit lehet kihozni abból a néhány centi tűrésből, amit az osztályelőírás megenged. A legfontosabb persze az árbocgyártás volt. Sorban készítettük a rudakat, törtük is őket egymás után, de rengeteg tapasztalatunk összegyűlt, hogy mit kell csinálnia egy árboccal. Ez nagyon hasznos volt, mert egy olimpián például kapott az ember két árbocot, és azt meg kellett pár nap alatt csinálni jóra, ragasztani, gyalulni. Fontos volt, mert attól voltál gyors, hogy milyen az árbocod.
1962-ben Tokióban, az olimpián tizenharmadik lettem, és két árbocot törtem el. Az egyik a tövénél, a decknél nyeklett el, de azzal még be tudtam futni, csak már éppen rogyott össze. A másik viszont rendesen eltörött. Igaz, azon segítettem is, mert új árbocot csak akkor kaphattál a rendezőktől, ha eltörted. Valahol olvastam, hogy az Elvström Pali bácsi is ezt csinálta a római olimpián. Kapott néhány durungot, amelyek görbültek mindenfelé, így aztán addig húzta, míg eltörött. Nekem is görbe volt, amit kaptam, az alakítás sem sikerült, hát valamelyik futam után bejövet eltörött az árboc, úgyhogy kénytelenek voltak előhozni megint egy újat.
– Úgy tűnik, az árbocok ma is érdekelnek, hiszen jelenlegi osztályodban is megpróbálod elterjeszteni a modern karbonszálas csövet. Mit szeretsz ma a vitorlázásban, mi hajt még mindig?
– Most a nyolcasban versenyzem (8M OD), és rettenetesen élvezem, mert ez siklóhajó, lehet vele erős szélben vágtatni. Tőkesúlyos, mégis olyan, mint egy dingi. Ugyanaz az érzés megvan, mint a finnben vagy 470-esben volt. A nagy spincivel hatos szélben lehet siklani, és nem mekeg a hajó, hanem erős szélben elkezd rohanni. Nemcsak a versenyzés az élvezet, hanem magának a hajónak a menete, a hajó érzése. Persze nagyon szeretek versenyezni, de ma már inkább ezért vitorlázom. Nagyon élvezem, egy hajót hogyan lehet vezetni és széppé tenni. A mostani Fehérszalagon sem azt élveztem, hogyan lehet negyven-ötven métert nyerni, hanem a nagy húzásokat, a szélváltót. Azt, hogy ki kell sakkoznod előre, abból a zivatarból mi lesz, melyik szél fog visszajönni vagy elmenni. Vezetni a hajót rutindolog, fárasztó valami, kitartás kell hozzá, de az élvezetet az jelenti, hogy a sakkjátszmát végigjátszod.

Ráadásul mindehhez ott a látvány, ahogy Füred fölött lemegy a nap, és még látod a naplementét a tiszta felhőcsíkos égen, ugyanakkor vele szemben Siófok felett jön föl a nagy vörös korong, a hold. Eközben hármas szélben, a nagy spinnakerrel a sötétben verettünk végig a tavon, fantasztikusan szép volt. Másfél, két óra alatt a tihanyi csőből eljutottunk Keneséig. Utána kettes-hármas félszélben jöttünk Füred felé, úgy, hogy mögöttünk világított a nagy telihold. Tehát a vitorlán átsüt a hold, és mindent látsz, a szálakat, még az órádat is le tudod olvasni, olyan világos van. De nem csak ez, hanem az egész verseny gyönyörű volt.

Én erre készülök egy évig, hidd el nekem. Amióta nagyhajózom, nagyon megszerettem a túraversenyeket, amiben annak idején nem volt részem. A két legkedvesebb versenyem a Balatonon a Földvár–Keszthely közötti, a másik pedig a tókerülő. Ezek annyi élményt kínálnak! A bajnokság sem foglalkoztat annyira, mint a Kékszalag. A pályaverseny eléggé rutindolog, annyiszor csináltam már, és ráadásul ma vagyunk hatan-tízen, esetleg húszan egy osztályban, ami nem fogható ahhoz, mint amikor annak idején finn dingiben ötvenes-százas kemény mezőnyökben hajtottunk.

A Kékszalag vagy a Fehérszalag igazán embert próbáló dolog. Itt akár egy napig is mehetsz vagy többet, és én nem tudok kikapcsolni. Nekem ha tizennyolc óra, ha huszonnégy, akármennyi, de azt muszáj végignyomnom. Én nem megyek lefeküdni, minden percben tizenötször állítok a vitorlán, ahogy változik a szél. Enni nem tudok, egy szendvicset alig nyelek le az egész verseny alatt, eszembe sem jut, annyira ott élek a dologgal. Hallatlanul izgalmasnak tartom, és én erre a két versenyre készülök. Sokszor ezzel álmodom, ezzel kelek.

Ruják István - Hajó Magazin