Nyert tíz magyar bajnokságot, kétszeres veterán-világbajnok, kétszeres Európa-bajnoki bronzérmes, olimpikon. 1989 óta az MVSZ ügyvezető elnöke. Éveken keresztül a Nemzetközi Soling Szövetség elnöke volt, jelenleg az alelnöki posztot tölti be. ISAF tisztségviselő. 1955 óta vitorlázik, de még ma is rettenetesen motivált, vannak céljai. Világbajnok szeretne lenni. Erre legközelebb 2003 májusában a Balatonon lesz lehetősége.

Tízre beszéltük meg találkozónkat a Normafába. Valahogy éreztem, hogy késni fog, pedig ez nem jellemzô rá. Rácz Ica, a titkárnôje kedvesen fogad, és leültet az irodában. Hallom, hogy telefonál.
– Gyuri tíz perc múlva itt lesz – mondja kedves, mindig egy kicsit nevetésre hajló hangján.
Kavargatom a kávémat, és az irodát díszítô kupákat, érmeket nézegetem. A legtöbb solingos. Az asztalon rengeteg pipa. A falakon bekeretezett oklevelek. Meghívó olimpiai eskütételre, egy német verseny megnyerését igazoló dokumentum, közös dedikált fénykép Faludy Györggyel, az 1981-es veterán-világbajnoki aranyérem és egy Litkey Bence-kép.
– Bocs a késésért – köszönt.
– Semmi baj, legalább volt idôm körülnézni – tegezôdünk, pedig egy évvel idôsebb az apámnál. Hatvanegy éves. A vitorlázók tegezik egymást.
– A történet úgy kezdôdött, hogy édesapámnak volt néhány olyan barátja, aki vitorlázott. Akkoriban kezdték a családok közötti elméleti oktatást a gyerekek részére Szénásy Józsi bácsi lakásán, a Gyôri út 14.-ben. Én lelkesen eljártam ide. Ez úgy 1954 telén lehetett. Aztán 1955-ben ezeknek a nebulóknak Szénásy Józsi meg Jankovich István vezetésével gyerektáborokat szerveztek. Ott kezdtem vitorlázni. Voltak ott kishajók is, rendeztek versenyeket, és mivel nekem valamilyen oknál fogva jól ment, meg is szerettem.
Apám építész volt. Lellén dolgozott egy panzióban, ám szegény Dönci néni nem tudott fizetni. Volt viszont egy olimpiajolléja, amely ott állt az udvaron. A második világháború óta nem használták. Ezzel fizetett. Nekiálltunk az öreggel, és rendbe hoztuk. Palánkot cseréltünk, méhviasszal betömtük a repedéseket. Amikor kész lett, elindultunk vele Almádiba, a Budapesti Építôkbe, mert apámnak ott voltak kapcsolatai. Tavasz volt, hideg és erôs szél. Szenvedtem, mint a kutya. Nem volt még vízhatlan ruházat, meg mentômellény. Aztán megérkeztünk Tihany alá, és én akkor úgy éreztem, itt a Kánaán. Sütött a nap, nem fújt a szél, sima volt a víz. Azt hittem, ez már így lesz Almádiig. Utána jött az igazi fekete leves. Délután ötre érkeztünk meg az Építôkbe. Ott egy borzasztó jó hangulatban lévô társaság fogadott minket, minden volt, forró tea, meleg klubhelyiség. Tetszett a dolog. Elemér bácsi akkor építette az elsô hét darab láda molyt, ezeket a hét törpérôl nevezték el. Én nem voltam teljesen képben. A Szundit kaptam. Holényi Imre foglalkozott velem a bajnokság elôtt úgy két héten át. Egész nap vitorláztunk. Próbálta tudatosítani az elmémben, hogy mit kell csinálnom. Almádiban volt az ifi bajnokság. Az egy nagy élmény volt. Végig erôs szél fújt. Tudtam nagyjából a szabályokat, meg azt is, amit a Holényi belém sulykolt, de azt, hogy merre kell menni, nem. Nem baj, gondoltam, majd megyek a többiek után. A móló elôtt volt a rajt, és valahol a Videoton-kikötô elôtt kiraktak egy bóját, utána le kellett hátszelezni a nyílt vízre és onnan vissza. Elrajtoltunk, és legnagyobb megrökönyödésemre elsônek vettem a parti bóját. Persze, fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Akkor jött a Fináczy Marci, aki késôbb megnyerte a bajnokságot. Ô elment, én pedig akkor megnyugodtam, követhettem ôt. Mentünk, mendegéltünk és Fináczy Marci egyszer csak földûlt elôttem. Megint elbizonytalanodtam, hogy most akkor mi lesz, mert nem láttam a bóját, akkor elôreengedtem a Hinsenkampfot, aztán én is földûltem, szóval elég kemény idô volt, végül harmadik lettem a futamban. Ez nagyon tetszett mindenkinek. A bajnokságot pedig a második helyen zártam a Fináczy Marci mögött.
A következô évben olimpiajolléztam, és bekerültem a váltott hajós bajnokságra. Ott nagy szerencsém volt. Mindenki hozta a hajóját. Az olimpiajollék olyan természetûek voltak, hogy mindegyiknek meg volt a kedvenc szele. Nekem meg úgy jött ki a lépés, hogy mindig azzal mentem, amelyiknek pont a legkedvezôbb szél fújt. Így aztán nyertem. Ez nagyon nagy dolog volt. Ebben az osztályban versenyeztek akkoriban a legnagyobbak. Kovács Béla bácsi, Hajdu István vagy Dulácska György. Utána 1959-ben megjelent a finn, és akkor finneztünk. Elég jól ment, fôleg erôs szélben. 1964-ben megnyertem a bajnokságot, utána is mindig a dobogón voltam, egészen 1967-ig, amikor abbahagytam. De hát ez már a régmúlt.
 
– Miért hagytad abba?
– Azért, mert Hilton-ösztöndíjat kaptam, és egyetemi tanulmányokat folytattam Rómában, hazaérkezésem után pedig a siófoki szállodasor igazgatója lettem. A munkám nagyon lekötött. Ott ültem a Balaton partján, fájt a szívem rohadtul, néztem a szálloda igazgatói irodájának ablakából, hogyan mennek versenyre a többiek. Pont tíz év múlva már nem bírtam tovább, és akkor meg is volt a lehetôségem, hogy újra kezdjem. Visszamentem az Építôkbe. Elhatároztam, hogy addig finnezek, amíg ismét magyar bajnokságot nyerek. Ezt 1981-ben sikerült elérnem. Még abban az évben megnyertem a veterán-világbajnokságot is. Azóta solingozok.
– Kiheverte már a soling osztály, hogy elvesztette az olimpiai státust?
– Szerintem a Nemzetközi Szövetség hibát követett el, amikor törölte a solingot. Az egyetlen osztály volt ugyanis, amelyben fel lehetett készülni azokra a nagy tengeri versenyekre, amelyek ma uralják a médiumokat. Erre a sztár egyszerûen nem alkalmas, hiszen spinnaker nélkül, ketten vitorlázzák. A többi olimpiai osztály pedig nem tôkesúlyos. Elôször a solingban dolgozott egyszerre három ember csapatként egy vitorlás hajón. Nem véletlen, hogy a mai America’s Cup sztárjai szinte kivétel nélkül solingosok voltak. Ezzel megszûnt ezeknek a versenyeknek az utánpótlása. Ugyanakkor nekünk, solingosoknak jó ez a helyzet, hiszen eddig olyan profik vitorláztak az osztályban, akik csak ezzel foglalkoztak. Emiatt csökkent a létszám, mert sok embernek elment a kedve attól, hogy több száz métert kap a huszadiktól is. Ma azok vitorláznak itt, akik munka melletti hobbinak tekintik a versenyzést. Egy-egy profi idônként visszatér. Még fölhúzzák a zászlót. Megnyerik az aktuális világbajnokságot, aztán mennek tovább.
– A páros verseny teljesen kiveszett az osztály életébôl.
– Nézd, talán ez a legdrágább versenyforma a világon. Szerintem azért létezik még, mert az America’s Cupot is így rendezik. Úgy látom, hogy a páros verseny nem szerencsés dolog. Egy országban évente csak egyszer lehet megcsinálni a nagy show-t, meghívják a legjobb versenyzôket, és ennyi. Nem véletlen, hogy sehol nem életképes. Ez pedig azért van így, mert nincs annyi pénz, hogy minden versenyen díjakat lehessen kiosztani, ennek pedig az az oka, hogy a rendezése iszonyú drága. A hajók csekély létszámához képest nagyon sok a költség. Nincs erre szükség, a történet így unalmas a sajtó számára. A szabályok olyanok, hogy a versenyzô ki van szolgáltatva a versenybíró döntésének. Akár igazságos, akár nem, a versenybíró dönt. A közönség pedig nem érti, hogy a vezetô hajó miért kezd el a saját tengelye körül pörögni, és miért nyer a másik.
Én például a magyarországi soling pénzdíjas versenyt, amely az idei világbajnokság elôtt lesz, tudatosan flottaversenyként rendezem. Arra vagyok kíváncsi, ha a flottában is van annyi pénz, akkor milyen mértékben érdekli a médiumokat.
– 1989 óta vezeted a Magyar Vitorlás Szövetség munkáját ügyvezetô elnökként. Mit jelent ez a munka számodra?
– Igazából ez egy szolgálat. Valahogy belekeveredtem, és jól esik csinálni. Elérünk sikereket, de ezekért keményen meg kell dolgozni. Nekem a szövetségi munka napi egy-két órámat veszi igénybe. Elkezded és vannak ügyek, feladatok. Miközben csinálod, egyszer csak szívügyeddé válik.
– Mivel lennél elégedett tíz év múlva? Hová jusson el a magyar vitorlázás?
– Azzal lennék elégedett, ha tíz év múlva megháromszorozódna a létszám, és nem csökkenne az olimpiára kijutó versenyzôk száma. Szeretném, ha valaki komoly eredményt érne el az olimpián. Örülnék, ha ismét sikereket érnénk el a sportdiplomáciában, és a költségvetés a mai tízszeresére rúgna. A Balatonon lenne egy olyan nagy versenyünk, mint amilyen a Centomiglia vagy a Rund um. Ha ide tudnánk hozni a Kékszalagra a külföldi sztárokat.
– Mi valósulhat meg ebbôl?
– Igyekszem majd, hogy minden megvalósuljon, és természetesen vannak céljaim a versenyzésben is. Szeretnék világbajnokságot nyerni, és esetleg egy Kékszalagot a Siroccóval. Jók az esélyeink a Nemzetközi Szövetségben. Weöres Márta és Hajdú Balázs is egyre ismertebb. Meggyôzôdésem, hogy a következô periódusban már komoly funkciókat kaphatnak.
– Mit tartasz a legnagyobb sikernek a szövetség elmúlt tíz évére visszatekintve?
– Azt, hogy nemcsak túléltük a rendszerváltást és az állami támogatás drasztikus csökkenését, hanem komoly lehetôségek elôtt állunk. Az MVSZ költségvetése dinamikusan fejlôdik. Olyan társelnöki karunk van, amelyet bármelyik sportág vezetése megirigyelhet. Van egy erôs, elkötelezett, jó elnökünk Hónig Péter személyében. Mindhárom erre az idôszakra esô olimpián nagy létszámban vettünk részt. Bízom abban, hogy ez így lesz Athénban is.
– És mit tartasz a legnagyobb eredményednek mint vitorlázó?
– Még a hatvanas években megnyertem a holland bajnokságot finnben. A mai SPA Regatta elôdjét. Az már akkor is nagy dolog volt. Végig jó szél fújt, és én nagy szélben voltam igazán jó finnes. Erre a versenyre vagyok a legbüszkébb. A solingban pedig arra, hogy kétszer bronzérmet nyertünk az Európa-bajnokságon.
– Mi motivál még ennyi siker után?
– Én nagyon szeretek versenyezni. Ha kimegyünk egy balatoni regattára, amelyre mondjuk három hajó jön el, én akkor is izgulok a rajt elôtt. Minden hajós megmérettetés motivál. Szeretnék világbajnok lenni. Erre pedig úgy érzem a 2004-es brazíliai világbajnokságon lesz a legnagyobb esélyünk.
– Nem itt a Balatonon?
– Nem. Ide eljönnek a nagy profik, akiket nem lehet megverni.
– Készültök is, vagy csak versenyeztek?
– Karbantartom a fizikumomat. Konditerembe járok és futok, de vízen már nem edzünk. A srácok is elfoglaltak, nekem is van dolgom, de viszonylag sokat versenyzünk. 2004-tôl elkezdjük a nagyhajózást is. Akkorra készül el a Kékmadár, amit én újíttatok fel, és a Siroccó is, amelyet a Matáv és a Westel.

Litkey Farkas - Hajó Magazin