Ha valaki tehetséges, hajt egy sportágban, igyekszik és szerencséje van, akkor eljuthat odáig, hogy a hazáját képviselje az olimpiai játékokon. Ennél ritkább az, hogy az aktív versenyzés mellett és után, egy nem hétköznapi, komoly tehetséget és felkészültséget igénylő szakmában is a legjobbak közé kerül. Dr. Haán András pedig abszolút tehetség, mert nem egy, hanem két, egymástól igencsak eltérő sportágban – kosárlabdában és vitorlázásban – is olimpiai résztvevő volt.

Tudtommal ő az egyetlen magyar sportoló, akinek ez sikerült a második világháború utáni időszakban. Majd, miközben vitorlázásban tíz magyar bajnokságot nyert, kitűnő szívsebész lett. A Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben dolgozik.
Évekig versenyeztem ellene, bár már akkor, amikor a vitorlázás kezdett háttérbe szorulni nála. Az 1976-os olimpia után szinte sohasem edzett, csak a versenyzésre futotta az idejéből, mégis csaknem verhetetlen volt a Balatonon így is. 1970 és 1983 között tízszer nyert magyar bajnokságot Finn dingiben. Ellenfélként számomra mindig idegesítően higgadtan és okosan versenyzett. Soha nem láttam kapkodni, és ha valami nem sikerült vagy igazságtalan helyzetbe hozta a válogatózás során a sportvezetés, akkor is mosolyogva, nyugodtan fogadta a helyzetet. Bizonyára ezért nem rendült meg semmitől sem, hanem másnap újra a maximumot hozta. Irigylésre méltó képesség. Tehetsége mellett ez is magyarázhatja, hogy amit komolyan vesz, abban kiemelkedőt produkál. Legyen az kosárlabdázás, vitorlázás vagy az orvosi hivatás.
– Mit kezdtél előbb, kosárlabdázni vagy vitorlázni?
– Vitorlázni, 1958-ban. Kis csalással, mert akkoriban 14 évben határozták meg az alsó versenyzői korhatárt, és én még csak 12 éves voltam. A BKV Előrében vitorláztam mindig, és amíg élt, Kővári Karcsi bácsi volt az edzőm. Először kalózoztam, majd a következő évben ültem molyba, és azután mindig egyszemélyes hajóval versenyeztem. Molyban egyszer második, egyszer pedig harmadik lettem az ifi bajnokságon. Ezután jött a Finn dingi.
– Emellé hogyan került a kosárlabda?
– Ekkor már a vitorlázással párhuzamosan kosárlabdáztam is az iskolában. A komoly kosaras időszakom a gimnázium alatt és utána még egy évig tartott, aztán egy térdsérülés ennek véget vetett.
– Ilyen rövid idő alatt vitted a válogatottságig és az olimpiai szereplésig?
– Számomra szerencsés időszak volt. Akkoriban a tehetséges fiatalok 16 éves koruktól a felnőtt csapatokban is játszottak. Én a BSE elődjében, a VTSK-ban (Városi Tanács Sport Klub) játszottam ifiben, tartalékban és a felnőttben is, és egész jól ment. Akkoriban kevesebb távolról jól dobó ember akadt. 17 éves koromban játszottam olyan NB I-es mecscsen, amelyiken 50 pontot dobtam, és az átlagom is húsz fölött alakult. Ennyit legfeljebb centerek értek el akkoriban, Gabányi, Bencze, Simon. Én úgy néztem föl rájuk, mint az istenekre, de azért
a meccsen igyekeztem ellenük. Bekerültem a válogatott keretbe, és jött az olimpia éve. Ezért 1963-ban csak keveset vitorláztam, ’64-ben pedig már alig-alig indultam versenyen. Nagy szerencsével kijutottam az olimpiára. A kosárlabda-válogatott MAFC-osokból és honvédosokból állt. Mindkettőből egyenlő számban kerültek be, más klubból még két fő lett tagja az utazó keretnek. Maradt még egy bedobóhely, amire hárman jöhettünk számításba. Rajtam kívül ketten, szintén a Honvédból. Ha valamelyiküket beteszik, túlsúlyba kerülnek a Honvéd játékosok, így hát szerintem tulajdonképpen ezért kerültem én az utazó csapatba. Az olimpia utáni évben sajnos megsérültem, és abba kellett hagynom.
– Milyen sérülés ért?
– Egy edzésen kereszt- és oldalszalag-szakadásom lett. Akkoriban keresztszalagot itthon nem operáltak. Ki kellett volna menni Bécsbe, de a vitorlázás is már egész jól ment, és abban nem zavart ez a sérülés.
– Tehát újra főszereplő lett a vitorlázás, mégpedig a Finn dingi. Balatonfüreden rendezték az első junior Európa-bajnokságot 1967-ben.
– Igen, ott negyedik lettem. Bekerültem a Mexikóra készülő olimpiai keretbe is, ám oda végül sajnos nem utazott finnes. Wossalának és Fináczynak voltak a legjobb esélyei, de csak Repülő Hollandiban indult a Gömöry–Izsák kettős. Esélyesek voltak, hogy az első hatba kerüljenek, de az Acapulco előtti áramlásokra nem készülhettek fel megfelelően, és a jó eredmény nem jött össze nekik. Ez volt az első olimpia, amire már valamilyen szinten megpróbáltam eljutni. Aztán jött 1972, amikor Fináczy Gyuri utazott a kieli futamokra.

– Arra az olimpiára hogyan válogatóztatok?
– A görögországi Eb-t jelölték ki válogatónak, ahol a Gyuri nagyon jól ment, harmadik lett. Nekem sajnos két futamom esett ki. Egyszer kióvtak, egyszer pedig borulás miatt ugrott egy jó helyem. Különben nekem is jól ment, egy hatodik-nyolcadik hely lehetett volna belőle. Fináczy Gyurinak azonban még jobban ment, fantasztikusan vitorlázott. Ő szerezte a magyar vitorlássport első Európa-bajnoki érmét.
– Montrealba viszont már Te utaztál.
– ’72 után Gyuri átült 470-esbe. 1970-ben már nyertem magyar bajnokságot, aztán amíg ki nem mentem Angliába dolgozni, tízszer győztem.
– A montreali olimpiáig komolyan hajtottál, utána viszont szinte edzés nélkül, rutinból nyertél még négy magyar bajnokságot.
– Hajtottam volna, de már nem maradt elég időm. 1971-ben fejeztem be az egyetemet, és kezdtem el orvosként dolgozni. Mindig a szabadságomat használtam fel. Igaz, egyetemi tanársegédként 48 nap járt, amit elég jól be lehetett osztani. Aztán a Sebészeti Klinikára kerülve már kevesebb napom volt, mégis az olimpiát, illetve az arra való közvetlen felkészülés időszakát kivéve soha nem vittem kikérőt. Akkor még nem jártunk olyan többhónapos kiruccanásokra, versenysorozatokra, mint a maiak, így aztán belefért.
– A montreali olimpia előtt több nagy nemzetközi versenyen kiemelkedően szerepeltél.
– Igen, mégis technikai gondjaim akadtak Kingstonban. A Northnak akkor jelent meg egy nagyon jó új vitorlája, amit mi már nem tudtunk beszerezni. Előtte Kielben még meg tudtam verni a keletnémeteket vagy Serge Mauryt, az Európa-bajnokot, mert ott még gyorsan mentem. Kingstonban relatív erős szelekben vitorláztunk, és sajnos a megelőző hónapokban eléggé meghajtott Musto vitorlám már nem volt elég gyors. 12. és 16. között vitorláztam, akadt még két tízen belüli helyem a gyengébb szeles futamokon (harmadik és nyolcadik), de erős szélben nem tudtam tartani a lépést. Egy ott élő kanadai magyar felajánlotta a verseny előtti utolsó napokon, hogy vásárol nekem egy új Northot, de nem mertem vállalni, hogy egy teljesen új, ismeretlen cuccot húzzak fel az olimpiára. Féltem, hogy majd nem passzol az árbocomra. Akkoriban az árbockérdés nagyon sarkalatos pontnak számított, jó lett volna másképp beszerezni a felszerelésünket. Ez a második olimpiája volt az alumíniumárbocoknak, tehát még csak éppen kiszorította az otthon is jól alakítható fából készülteket. Aluból viszont úgy lett volna jó, ha kint, az angliai gyárban választjuk ki a megfelelően hajló, a vitorlához passzoló darabot. Így tettek a nyugati menők. Ehelyett hozzánk érkezett néhány olyan-amilyen árboc a magyar válogatott részére, aztán legfeljebb abból választhattunk. Mindent megpróbáltunk a hajlás javítására, reszeltük a profilt, befűrészeltük a nútot. Egy jól összeillő árboc-vitorla kombináció nagy kincs volt.
– Az 1980-as tallinni versenyekre már egymás ellen válogatóztunk. Én akkor feltörekvő fiatalként nem tudtam, de neked megsúgták, hogy a sportvezetés elképzelése szerint nem egyszerűen megverned, de nagyon le kellett volna győznöd a válogatókon ahhoz, hogy te utazhass az olimpiára. Ezzel a tudattal nehéz higgadtan versenyezni. Az anziói versenyre kiutazó feleségednek sem volt szabad a közelben laknia…
– Igen, de ezért még hálásak is lehetünk, mert Judit így Rómában lakott, onnan látogatott meg. Viszont módjában állt alaposan megnézni a várost, míg nekünk erre csak egy fél napunk jutott.
– Mikor utaztál el Angliába?
– 1984-ben. 1983-ban indultam utoljára a magyar bajnokságon. ’82-ben még nyertem. De az utolsó években már csak versenyekre jöttem, az edzést maximum a pályára vitorlázás jelentette. Gondoltam rá, hogy hajtani kéne Los Angelesre, de milyen jó, hogy nem tettem!
– Ellenfeled és kollégád volt Jacques Rogge, aki ma a NOB elnöke.
– Igen, pár évvel idősebb nálam, és sebész. Nagyon jó, vezető beosztású orvosi karrierjét adta most oda a NOB tisztségért. Különösen szimpatikus, rendes srác. Vele sokra megy majd a nemzetközi sportmozgalom, mert nem hajlamos semmiféle sunyiságra. Kiemelkedően sportszerűen viselkedett már versenyző korában is. Nem volt soha nagymenő, de eljutott három olimpiára Finn dingivel. A belga srácok mindig ott vitorláztak valahol körülöttünk, gyakran voltak ellenfeleink a futamokon.
– A vitorlázás és a sebészet nem üti egymást? Nem veszélyes a sport az operáláshoz szükséges precíz kézre?
– Nem. Ha az ember vigyáz, és észszel csinálja, a keze nem megy tönkre. Kezdetben általános sebészként dolgoztam, majd 1978-ban mentem át szívsebészetre. Tehát még jó néhány olyan évem telt el úgy, vitorláztam, és már párhuzamosan szívsebészként is dolgoztam. Szerencsére semmiféle nehézségem nem akadt ebből. A vitorlázás, a kötélkezelés nem teszi tönkre a finom mozgáskoordinációt, akkor, hogy ha az ember odafigyel, treníroz, és nem átallja használni a klemmet. Csak a sérülések lehettek veszélyesek.
– Emlékszem, az 1978-as svédországi Európa-bajnokságon úsztál meg egy nehéz helyzetet.
– Igen, amikor Marstrandnál még a verseny előtt ki kellett próbálnom az új kormányomat. Akkor nem csak kezem került veszélybe. Egyedül mentem ki, és jó hetes-nyolcas szél fújt. Már hazafelé hátszeleztem, amikor kiesett a kormány, és felborultam, közel a sziklás parthoz. Visszaállítottam a hajót egy rövid időre, hogy majd utolérem az elúszott kormányt, de láttam, hogy így sokkal gyorsabban sodródok a kőcsipkés part felé, ezért inkább visszaborítottam a dingit. Szerencsére a hegyről valaki éppen a tengert figyelte, észrevettek, és motorossal kijöttek értem. Úgy tíz méterrel a sziklafal előtt elkaptak, és vontára vettek. A borulás után, hogy könnyebben mozogjak, levettem a vizes súlymellényemet. Na, azt már éppen újra felvettem, gondoltam, kipárnázva jobban megküzdök majd a szirtekkel. Nem sokon múlt, hogy megúsztam.
– Kővári Kacsi bácsi volt az edződ.
– Mindig vele dolgoztam. Nagyon jó viszonyt alakítottunk ki. Sajnos idő előtt távozott. Részben a vitorlássport áldozata lett, mert nyáron, amikor jelentkeztek a panaszai, sajnálta az időt, hogy kivizsgáltassa magát, hiszen a versenyévad közepén tartottunk. Ősszel pedig már késő volt, korábban kellett volna operálnunk. De hát ott töltötte az életét az Előre-telepen, nehezen hagyta el a vizet. Folyton örök ellenfelével, Dolesch Ivánnal rivalizált.
– Hány évig dolgoztál külföldön?
– Három évig Angliában, aztán az Egyesült Államokban töltöttem egy évet. Szakmailag nagyon sokat ért az az idő. Azonnal a mélyvízbe dobtak. Egy év után már osztályvezető lettem. Papíron helyettes, de rám bízták a döntéseket. Ott az előrejutás feltétele az eredmény. Itthon a produkció másodlagos. Ó, hát szépen gyógyulnak a betegek, de az a másik kettővel több cikket írt…
– Miért hagytad abba a versenyzést?
– Az biztos, hogy a Balaton fő szerepet játszott, hogy egy időben – a Los Angeles-i olimpia előtt – nem kezdtem újra a hajtást. A bizonytalan balatoni szélviszonyok rengeteg holtidőt jelentenek. Lemész, és egész napok mennek el szélhiányos lötyögéssel. Aztán meg gyakran előfordul, hogy túl erős a szél, és mi ugyan kimegyünk, de a versenyt nem indítják el. Ha közben az ember másvalamit is komolyan csinál, akkor nagyon bosszantó az időpocsékolás.
– Még mindig elsősorban bécsi szeletet eszel? Emlékszem, Svédországban leszavaztad, hogy kínai étterembe menjünk, Jugóban pedig nem csatlakoztál, amikor az egész csapat scampit evett.
– Spanyolországban, az egyik első tengeri versenyem során etettek meg minket a tenger nem egészen friss gyümölcseivel. Bitang betegek lettünk tőle. Azután inkább kihagytam az effélét. Különben szeretem a kínai konyhát, a tengeri herkentyűket, mindenfélét, de csak megbízható, ismert helyen. Ahogy nem kockáztattam meg azt, hogy a verseny előtti napon a diszkóban mulassak, tönkretéve a jó eredmény érdekében befektetett munkámat, ugyanúgy igyekeztem elkerülni annak a veszélyét is, hogy eredményességem esélyét rontva bizonytalan eredetű étellel üssem el a gyomrom.
– 1984 óta nem vitorlázol. Hogyan lehet ezt elviselni?
– Nagyon nehezen hoztam meg ezt a döntést, de igyekeztem lehetőleg racionálisan mérlegelni. Mikor hazajöttem, nem volt saját hajóm. Tehát vissza kellett volna térnem a versenyzéshez, amit ugyan nagyon szerettem, de a folytatás óriási szakmai veszteséget okozott volna. A másik ok a családom. Versenyzés, szakma és család együtt már nem jött volna össze. Két kicsi gyereket neveltem, és hét közben gyakran már lefeküdtek aludni, mire én holtfáradtan hazaértem.
– Tehát a vitorlázás hiányát úgy lehet elviselni, ha az ember valami mást komolyan csinál, és még van egy családja is, akiket szeret.
– Pontosan, harmadik már nem fér bele. De ami késik, nem múlik…

Ruják István - Hajó Magazin